Mit akarunk?

 

 Mit akarunk?

 

 Hosszú évek óta feldúlt hadszíntérhez hasonlít közgazdasági életünk.

 A nagy ipari és kereskedelmi vállalatok egyezményekbe (kartel) tömörültek, hogy fokozottabb mértékben biztosítsák indokolatlanul nagy nyereségüket és hathatósabban tudjanak védekezni kizsákmányoló hadjáratuk ellen mind türelmetlenebbül megnyilatkozó társadalmi megmozdulásokkal szemben. Hadjáratuk

ez ideig sikerrel járt. A túl magas ipari és kereskedelmi árak a fogyasztók táborába tartozó mezőgazdákat, munkásságot és

tisztviselő társadalmat az anyagi romlás szélére sodorta. Ez az aránytalanság az utóbbi napok áremelkedése következtében még fokozódott. Még kirívóbbá válik, ha figyelembe vesszük a munkadíjak és fizetések változatlanságát.

 Sajnos, az egyezményesek vérszopó éhsége legérzékenyebben a kisemberek létalapjait támadja meg, akik legnagyobb részt fajmagyarokból állnak. Ezért faji kérdés, hogy miképpen lehet az idegen tőke faji erőinket pusztító törekvéseivel szemben védekezni.

 Egy lehetőség áll rendelkezésünkre. Meg kell szüntetni a nyersanyag, az ipari termelvények és a munkadíjak között fenn álló aránytalanságot oly módon, hogy országosan kell megállapítani a munkadíjat, a legalacsonyabb munkadíjat, a mezőgazdaságra

is kiterjedőleg, de ugyanakkor a legmagasabb vállalkozó nyereségét százalékosan kell korlátozni. Ezzel az eljárással egy rugalmas és arányos árszintet érünk el, amennyiben a nyersanyag árának emelkedésével az ipari termelvény ára is emelkedik a meghatározott kulccsal. Az államhatalomnak pedig módjában áll az

áralakulásnak megfelelően a munkadíjakat ismételten szabályozni.

 Így egy csapásra megoldódna ez a kérdés, amennyiben szükségtelenné válna a vállalatoknak árfenntartás céljából való szövetkezése.

 Mit akarunk tehát? Megszüntetni az egyezményszervezetet. Útját vágni a kizsákmányoló tőkének és így felszabadítani a pusztuló magyarságot ezek rabszolgaságából.

 

 Dr. Hargitay Aladár

 

 (Turáni Roham, 1937. II. 10.)