v. Juba Ferencz: A MAGYAR TENGERI HAJÓZÁS őstörténeti vonatkozásai (kivonatok) (szerző kiadása, Bécs, 1982.)

A dravida tengerészeti kultúra szakkifejezéseinek és tudósításainknak a szumir feliratokban való adatai alapján biztosak lehetünk abban, hogy a proto-dravidák kiváló navigátorok és hajósok voltak.

* * * *

A vaskorszak kezdetén a vándorlások eltűntek és kialakult Délkelet-Európa ismert demográfiai arculata: délen a görögök, tőlük észak-nyugatra az illírek, északon a thrákok, az Al-Duna bal partján a géta-dákok helyezkedtek el. Közöttük néhány más népcsoport is élt, - például a szkíták Erdélyben. Ismét elérkeztünk bizonyítandó témánkhoz, tengeri vonatkozásainkhoz, mert a szakvélemények is azt látszanak bizonyítani, hogy kapcsolataink lenyúltak a Közel- és Középkelethez. Mégpedig a szittyákon át!
Eszmefuttatásaink és nézelődéseink kiindulópontjához visszakanyarodva megismételjük, hogy a magyarság ösztönös és konok tengerszeretetének, tengerre termettségének az okság kényszerítő törvényének hatása alatt egy rendkívül erősen ható – génváltozások előidézésére talán nem feltétlenül alkalmas – de minden esetre hosszú ideig működött erőt kell feltételeznünk. Ezen a lehetőségen gondolkodva boldogult, hírneves tengertanász professzoromnak, a „Magyar Adria Egyesület” által Ő.H. „Najade” hadihajónkon sikerrel végrehajtott I. és II. adriai tengerkutató expedíció vezetőjének, Dr. Leidenfroszt Gyula egyetemi magántanárnak egyik előadása jutott eszembe. Akkor arról beszélt nekünk elrablott kék Adriánknak (szerinte a „legkeserűbb” tengernek) haláláig boldogtalan szerelmese, hogy az angolnák elindulnak a Bermudákról mint üvegangolnák, elúsznak a nagy európai folyókba. Ott leívnak. Ezután vízen és szárazon, akadályt nem ismerve vándorolnak vissza a Bermudákhoz. Vándorlásuk során mélytengeri halból édesvizűvé alakulnak alakulnak át és viszont. Wegener ezzel a jelenséggel bizonyította a világrészek úszáselméletét. Ez a jelenség a genetikai emlékezés. Nos, úgy érzem, erre a biológiai bizonyítékra kell nekünk is gondolnunk, amikor népünk tengerész ösztönei kerülnek szóba. Lélekszámunk csekélységét, bezárt földrajzi helyzetünket, nemzetünk tengernélküli lakhelyét tekintve, különösnek tetszik előttünk, hogy tengerészeti vonalon milyen remek képességekkel rendelkeznek nemzetünk fiai, akik tengert talán sohasem láttak. A nyugati nagyhatalmak által a szláv-, illetőleg pánszláv nagyhatalomnak megteremtése és felnövelése érdekében a győző ellenségnek átadott haditengerészetünkben közismerten elfogadott tény volt, hogy fiaink adták a fedélzeti személyzetet, a búvárok, tehát a legnehezebb szolgálati beosztásoknak a legjobb emberanyagát. A vitorlás idők végéig a vitorlaművek „magas állásaiban”, a sudarakon, terebeken szinte mindig magyar fiúk dolgoztak.
A tengeri vonzalmat és tengerészképességeket azonban a fenti, általános kép mellett az egyéni sorsok is bizonyítják. Leifs Eriknek, az Árpádházi Szent Imre hercegnek akkoriban felettébb elterjedt, - és főleg Firenzében „Amerigo”-ra módosult keresztnevéről (Amerigo Vespucci) elnevezett Amerikát tulajdonképpen elsőként felfedező vikingeknek magyar (türk) népekből származó nevelőapja, a jó Tyrkir teljesen otthon van a tengeren. . . . Továbbá egyéneket idézve, először a magyar származású Piyala török pasát említjük meg, aki 14 évig volt az oszmán hadiflotta parancsnoka kaptan-i-terjém címmel. Rhodosz, Algir és 67 földközi tengeri sziget elfoglalásával tette híressé nevét. Tengerészképességünkre tanú a sok magas rang is, amit fiaink a velük szemben (ha nem is nyíltan) rendszerint ellenségesen beállított germanizáló-, csehekkel meg délszlávokkal telített, emiatt szlavofil osztrák-magyar flottavezetés ellenére is elértek. Egy-két példaként említjük gyulai Gaált, a „Novara” fregatt I. tisztjének a hajó földkörüli utazása idején. Gondoljunk lobogóstisztjeinkre, akik közül különös figyelmet érdemel Kalmár Sándor hydrográfiai ténykedése, sepsimartoni Gyujtó Károly, mint Velence kikötő admirálisa 1860-ig, Wulff Olaf korvettkapitány (később m. kir. folyamőr vezérkapitány), aki a Duna flottilla tengerre tökéletesen alkalmatlan egységeivel a viharairól nem éppen kedvelt Fekete tengeren a déloroszországi kikötőkben és folyókon állomásozott egységeivel 1918-ban. Ezt az átkelést máig is mint egyedülállóan merész hadi- és nautikai huszárbravúrként értékelik a szakértők! Ennél az értékelésnél azt az igazságot is figyelembe kell vennünk, hogy tehetséges és rátermett vezér csak tehetséges és rátermett, a sokágú tengeri szolgálatra mindenképpen alkalmas legénységgel tud csúcsteljesítményt elérni. Erre a minősítésre pedig a Duna-flottillán szinte összességében magyar fiúkból álló személyzetre bizony rászolgált. Nem felejtkezhetünk meg haditengerészetünk utolsó parancsnokáról, a legnagyobb magyar haditengerészről sem, aki az 1920-1944. években az ország kormányzója volt, vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagyról, az otrantói csata győzteséről.

* * * *

Fiaink a műszaki területeken is remekeltek, haditengerészetünknek tengeralattjáróktól kezdve torpedórombolókon át csatahajókig bezárólag építettek a háborúban kiválóan bevált egységeket, akik közül Scharbert Gyula, Mladiáta János, Török Sándor, Ferdinánd Lajos hajóépítő mérnökök nevét említjük meg számos társuk közül. Az első világháború tengeri hajóépítő iparunkat is teljesen megsemmisítette, illetőleg a győzőnek adta. A Csonkaországba hazatérők teremtették meg a magyar hajóépítő tehetség remekeit, a Duna-tengeri hajókat a fent említett gárda és tanítványaik tehetségével. Kemény Sándorra, a Duna-tengeri hajók fejlesztésének a lelkére gondolunk elsősorban, Balogh Bélára, aki műegyetemi tanár lett. Gras Viktorra és sok más munkatársukra, akik a hajóépítésben egyedülállót alkottak. Nagynevű hajóorvosaink közül meg kell említenünk még dr. Vajthay Adolfot, aki sajnálatos módon a „Radetzky” fregatt robbanásakor veszítette el életét. dr. Vári-Kepes Gyulát, a Ferenc-József Földet felfedező osztrák-magyar északsarki „Tegetthoff” expedíció hajóorvosát, az irodalomban kiválóan működő, országszerte ismert dr. Gáspár Ferenc sorhajóorvost, az irodalmilag ugyancsak tevékeny dr. Bozóky Dezső sorhajóorvost, a „Szigetvár” és a „Kaiser Franz Josef I.” hajóorvosát keletázsiai kiküldetésünk idején, vagy a legutóbbi évek ausztráliai Antarktisz expedíció hajóorvosát, akiről hegyet, a Mount Boda-t nevezték el az Antarktiszon.
Ugyanilyen elismeréssel szólhatunk kereskedelmi tengerészeinkről is, akik a trianoni tenger- és hajóvesztés után idegen lobogók alatt kényszerültek hajózni. A belga-, holland-, olasz-, amerikai-, norvég-, panamai- stb. tengerészetben is mindenütt jó nevet vívtak ki magunknak. Még kínai ágyúnaszádra is jutott magyar parancsnok (Landesz). Különösen Kompolthy Jób hj. tengerészkapitánnyal büszkélkedhetünk, aki kínai császári mandarin lett, és akinek érdemeit később a kínai köztársaság is a Csia-Ho érdemrend átnyújtásával ismerte el.
A Csendes Óceán vizeire érve is találkozunk magyarokkal, akik alapos tanújelét adták tengeri rátermettségüknek. Mária Terézia királynő uralkodása alatt – külföldi példákat tartva szem előtt – megalakult az Osztrák Keletindiai Társaság. „Joseph und Theresia” nevű hajójára 155 főnyi személyzetet hajóztak be. Közülük kereken 100 magyar volt. Ezek között szolgált Nemes Magyar György, a 39. gyalogezred „lájdinántja”, a nagykállói nemes Thorma Mikhál strázsamester, akiről név szerint tudunk. Sok huza-vona akadályozta a munkát. Végül is tíz év múlva megszűnt a Társaság. Szolgálati helyükön csupán magyarjaink tartottak ki, míg végre a Társaság megszűnte után tíz évvel egy angol hajóval jöttek haza. (Magyar J. Elek: „A Nicobari szigetek magyar vonatkozásai.” „Képes Vasárnap” 1942. okt. 13. – 42.sz.)
Tengerész tehetségeink sorában külön kell kiemelnünk a feltalálás, felismerés tehetségével különösen megáldott vitéz Bornemissza Félixet, a Duna-tengerhajózás egyik legjelentősebb megteremtőjét, a kiváló szervezőt, aki kézdivásárhelyi Nagy Gáborral és Roediger-Schluga Miklóssal együtt tengeri hajózásunk elkápráztató eredményeit hozta létre, míg a nautikai úttörés nehéz feladatát hivatásuk magaslatán álló kapitányaink: Kádár Ferenc, Holop Adolf, Teleki Gusztáv, Földes Károly, Potzner Frigyes és tengerész bajtársaik hajtották végre.
Büszkén tekinthetünk arra a tengerészeti kultúrára is, amelyet a m. kir. tengerészeti akadémia közvetített növendékei részére. Ezek kiválóságának bizonyítására mi sem jellemzőbb, mint hogy az ebből az akadémiából kikerült tengerészt kapitányok a kiválóan szervezett izraeli kereskedelmi tengerészet megalapítóinak élgárdáját képezték, mint pl. Grosz, Radán, Bíró, stb. kapitányok. Fiaink minden megpróbáltatás ellenére kitűnően megállták helyüket és hajózni tudtak és hajózni tudtak még az 1930-as évek világválsága idején is. Pedig ekkor a nagy tengerésznépek fiai is a parton kódorogtak állás nélkül! Tökéletesen helytállónak bizonyult Csonkamagyarország tengerhajózási kísérleteinek a megindulása idején Dobozy Dénes hj. tengerészkapitány elve és tapasztalata, amely szerint a legjobb tengerészanyag a tengert sosem látott fiaink közül kerül ki. Ezek a fiaink minden súlyos helyzetben megállták a helyüket, szolgálatukat kitűnően ellátták békében és háborúban. Jelenleg hajózó tengerészeinkről ugyanezt mondhatjuk el. Pedig nincsen könnyű dolguk, hiszen felettébb változatos nautikai miliőben kell nehéz feladatukat ellátniuk, 1.300-tól 15.000 tonnás nagyságrendű-, duna-tengeri és nyílttengeri hajókon, a trópusoktól az északi vizekig hajózva. Dobozy tapasztalata feltűnően egyezik Herm-nek a főniciaiakról mondottakkal: „A nomádok – amint azt a történelem esetenként igazolja – a tengeren aránylag jól kiismerik magukat . . . a puszta olyan, mint a tenger, egy világ, amelyben semmit sem lehet változatlannak tekinteni . . . csak az égbolt változatlan.” Hermnek ez a gondolata viszont közvetlenül vezet el bennünket Bodor András fentebb idézett megállapításához. Ezek a gondolatok azonban összhangban állnak e sorok írójának már 1954-ben írott észrevételeivel is. (Hajóegészségtan, - 1954. Medicina, 134. old.) „A magyar nagyon jó tengerész. Ez abból is látszik, hogy nagy tengerésznépek mindig keresték és nemcsak, hogy szívesen alkalmazták a magyar tengerészeket, de külön kutattak is utánuk. Hogy miért jó tengerészek népünk fiai? Mert pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek nélkül a tengerész nem lehet jó tengerész: testi ügyesség, szívósság, kitartás, bátorság, gyors megértés és felfogóképesség, kitűnő megfigyelés, a döntő pillanatokban villámgyors elhatározás, tettrekészség és mindenekelőtt bizonyos, szinte megmagyarázhatatlan, ösztönös megérzés. Hogy a vaksötét éjszakában inkább érezze, mint lássa, hogy veszély közeleg, hogy ködben inkább „szagolja”, mintsem hogy lássa, vagy hallja a másik hajót, amely összeütközéssel fenyegeti: hogy fáradságtól szinte ájultan alvásából minden költögetés nélkül ösztönösen felriadjon, mert hatodik érzéke „súgja” a fenyegető veszély közelségét; hogy a legmegfelelőbbet tegye, a leghasznosabb rendelkezéseket adja ki, amikor a matematika tudománya, a tájoló, a radar, a modern technika minden csodálatos hajózási segédeszköze csődöt mond.
Ha ezeket a tulajdonságokat elemezzük, azt tapasztaljuk, hogy pontosan ezek azok a tulajdonságok, amelyekkel egy nomád vándorló, az ismeretlen veszély elébe menő népnek kell rendelkeznie. Olyan népnek, amelynek léte, vagy nemléte függ az előtte még ismeretlen, érzékszerveivel fel nem fogható veszély elkerülésétől. Talán nem járunk messze az igazságtól, amikor arra gondolunk, hogy összefüggés van népünk egykori élete és vizet esetleg soha nem látott fiaink elsőrendű tengerésszé válása között! Lehet, hogy ezek az örökletességek bukkannak fel ismét, amikor a késői ivadék, a hajózó utód a régmúlt vándorélet körülményeihez hasonló viszonyok közé kerül?”
Ezeknek a gondolatoknak a lehetőségére más kutatók más kutatási, vagy egyéb területen is ráéreztek. Elsőül László Gyulát, a népvándorlás korának világszerte elismert szakértőjét idézzük: „A régmúlt bennünk él, anélkül, hogy tudnánk róla. Akárcsak testünk, még embervoltunk előtti időre emlékezik, akként élteti műveltségünk, beszédünk, munkánk, szellemünk és eszközeink sora az ősök évtizedes erőfeszítéseit . . . Ami volt, nem múlt el, hanem észrevétlen munkál munkánkban, eszmél eszméletünkben.” A költő R.M. Rilke is hasonlót mond: „ . . a múlt nem marad holt teher, de csodálatos képével bennünk mélyen megtestesülve hozzánk visszatér.”
Századunk egyik kimagaslóan lángeszű magyar történésze, Padányi Viktor is megfogalmazta ezt a gondolatot „Dentumagyaria” c. könyvében. Ady Endre „Eltévedt lovas”-át idézve őstörténetünk azovi-tengeri idejének ismertetése során ezeket írja: „. . . az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélyéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen . . . a hajdani eszelősök táltos ivadéka maga sem tudta, amikor e sorokat papírra vetette, hogy ezek a szabírból a magyarba forduló történelem bevezető sorai . . .” Padányinak ezekkel a látomásszerű soraival azonban nemcsak a genetikus emlékezetre kapunk utalást, hanem nemzetünk akkori, tengerparti tartózkodási helyére is, ebben az esetben az Azovi tengerre. Ebben az összefüggésben egészen egyértelműen beszél Masudi arab író is: „. . .A kazárok és az alánok nyugatról négy török törzzsel határosak, amelyek közös ősre vezetik vissza családjukat . . . véderejük nagy és igen harciasak . . . országuk a Meotiszig ér . . .” Íme, ezek szerint is tengerparti nép voltunk!

* * *

Valahogy erre céloznak nagynevű oceanográfusunk, Dr. Leidenfrost Gyula fiatalkori emlékezései is, amidőn a „Kék Adria” c. örökbecsű, mély emberi és magyar érzéseket tükröző művében így emlékezik: „A mi időnkben minden jóvérű fiúgyerek okvetlenül tengerész akar lenni. Csodálatos jellemvonása volt ez a kontinentális magyarságnak s talán ebben van a nyitja annak is, hogy egykori haditengerészetünkben a magyar ember oly jól bevált.” Bizony, ez igaz.

* * *

Ősi-, a tengerrel és a görögséggel kapcsolatos múltunk feltárása és tárgyalása tekintetében semmi esetre sem hagyhatjuk figyelmen kívül egykoron a „Magyar Szent Korona Gyöngyé”-nek becézett Fiuménk gimnáziumában tanárkodó tudósunknak a „Szittya-görög eredetünk” c. művét. Ez a tudósunk dr. Aczél József 1901-ben jelentette meg a magyarságot a görögökön át a szittyáktól eredeztető őstörténeti feljegyzésekkel foglalkozó könyvét. Megalapozott szakismerettel és tárgyi tudással bizonyítja Aczél, hogy hajózási szavainknak messzemenő görög összefüggései vannak. Szerint a hal a hali-osszal azonos, ami tengerlakót is jelent. A halász: hali-eusz egyben tengerészt is jelent. A halászkomp haliosz-kumba-nak felel meg. A pontus a ponty szavunkban jelentkezik. A sajka: szojka, a csónak: kona, a szigony: sigun. A felsorolásnak még koránt sincs vége. Mindezek a szavak kimondottan a bizonyításban szereplő tengeri kapcsolatainkra vetnek fényt, mégpedig egy olyan korban, amikor a szlávoknak még csak „sclav” alakban sincsen nyomuk. Dr. Aczél minden esetre hathatós fegyvertársat nyer a híres Mayani személyében, aki egyedülállóan felkészülve írt egy szakmunkát a szittya-etruszk kulturális kapcsolatokról. Ebben a művében egy szarvasfejet ábrázoló etruszk hajóorrdíszről ellentmondást nem tűrően állapítja meg, hogy az ábrázolás tipikusan szittya!

* * *

Mindezek az eddig elmondottak meglepő összhangban állnak dr. Nagy Sándor: „A magyar nép kialakulásának története” c. munkájában előadott felfogással és történészi bizonyítékokkal. Ezeket éles logikával adja elő. Szerinte a Kárpátmedence őstelepes népe az, amely a történelmi erőknek megfelelve a két óriás, a tatár és a török megsemmisítő csapást túlélve, a germán és szláv népek tömegének rázúduló és mindmáig mindinkább erősödő nyomása és velünk szemben manapság is mind hathatósabban gyakorolt – de az emberi jogok „modern lovagjainál”, a nagy-nagy egyházaknál és a „nagy kultúrnépeknél” – mint egyetlen ilyen szenvedő – süket fülekre találó genocidiumok ellenére eddig még meg tudott maradni. Az a nép, amely városainknak, folyóinknak, hegyeinknek, stb. nevet adva a mai napig él. Persze nem úgy, mint a cseh-tótok vagy oláhok, akik 1918 és főleg 1945 után évek hosszú során át bizottságok kereteiben ügyködtek teljes gőzzel, hogy ezeknek az ősi magyar nevű településeknek valamiféle cseh-tót, oláh nevet eszkabáljanak össze.

* * *

Nagy mindezeken felül azt is megállapítja, hogy a „különböző népelemekből később eggyé vált magyar ősnépnek a legősibb része, a nyelvet adó zöm már az árja özönlés előtt a Kárpátmedencét lakta.” Érdekes módon William Z. Ripley angol szakértő is ezen a véleményen van, mert úgy véli, hogy „a mai magyarok semmiféle tekintetben nem idegenek Európában.” (The Races of Europe”, New York, 1900.)
Nagy Sándor azt is állítja, hogy „csakis ebből az ősnépből válhattak ki az etruszkok . . . az etruszkokat a nyugati írók tangeri hajósnépnek minősítik . . . a közös kaptárban, a Mezopotámia körül kellett lennie . . Lehet, hogy a föníciai Arad város volt ez . . . Kr.e. a harmadik évezredben már virágzó tengeri városállam . . . legalább 3700 évig egyfolytában fennállott és ezalatt . . . sok rajt bocsáthatott ki emberfeleslegéből . . . Arad . . a Maros mellett . . . Szt. István uralkodása alatt már ott volt, mert az lett a megyeközpont –vár. Tehát az őstelepes nép építette még akkor, amikor annak nyelve sumir volt, mert Arad sumir nyelven áradásos helyet jelent.”

(Napjaink, 1983. márc-ápr. 79. sz. és
máj-jún. 80. sz.)