Darvasi László: GONDOLKOZZ! - 10. RÉSZ

Mózes I., 47-50.

Megesküdött tehát József haldokló apjának szent esküvel, hogy nem temeti el Egyiptomban, hanem testét visszaviszi a családi sírba. Ez eddig szép és megható lenne, ha . . ; de itt ismét képtelenség csúszott a „Szent Írásba”, mert az ezt követő vers már így kezdődik: „És lőn ezek után, megmondták Józsefnek: Ímé, a te atyád beteg; és elvivé magával az ő két fiát, Manassét és Efraimot.” Nem értem, hogy miért kellett, hogy bejelentsék Józsefnek, hogy az atyja beteg, amit már úgyis tudott. De minek itt értelmet keresni? Találni úgysem lehet! Egyébként e versből is kitűnik az őket összetartó nagy családi szeretet igazi lényege. Jákob – aki időnként: Izrael – az írás szerint 17 évet élt Egyiptomban és ezalatt a hosszú idő alatt nem volt kíváncsi a saját unokáira, még a halálos ágyán sem. Nem én állítom, az Írásban vagyon. Ekképp folytatódik az épületes mese: „És meglátá Izrael a József fiait és mondá: Kicsodák ezek? József pedig monda az ő atyjának: Az én fiaim, kiket Isten adott nekem.”
Eddig nem volt, de most hirtelen fellángolt benne a nagyapai szeretet: Egyszóval áldásokat kellett osztani. Ez viszont nem is olyan egyszerű. E lángoló szeretetnek is vannak fokozatai: az elsőszülött kapja a nagyobbik adag áldást (jobb kézzel). A másodszülött pedig csak balkézi áldást kap, ami kisebb értékű. Jákob felrúgta az eddigi hagyományt; némi vita után a kisebbiknek adagolta a nagyobb áldást. Mindezt természetesen komoly jóslattal is alátámasztotta: „ . . Az ő magja népének sokaságává lesz.” De vajon hová lettek e népek sokaságai?
József is megkapta a neki járó áldást: egyelőre birtokot a holdon, mert mi mást lehet az alábbi részre mondani? „Én pedig adok neked egy osztályrészt a te atyádfiainak része felett, melyet az Emoreustól vettem fegyveremmel és kézivemmel.” Tehát egy nagyon kétes örökség, melyet talán 400 év múlva lehet megkapni, mikor majd másodszor is visszaköltöznek az „Ígéret Földjére”. És József már régen halott.
Közben összejött a „szent család” és hallgatták a jóslatokat Jákob ajkáról. Fiai szent áhítattal és feszült figyelemmel hallgatták, hiszen néhány évszázad múlva, amikor majd megtanulnak írni, mindezt szó szerint majd lejegyzik.
Íme néhány gyöngyszem az eredeti jegyzetből: „Ruben te elsőszülöttem, mivel gyermekkorodban felszarvaztál, nem leszel elsőszülött.” Persze ezt hosszan mondta el, de a lényeg ugyanaz. „Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverük. Tanácsukban ne legyen részes lelkem, stb.” Ezt is nagyon finoman mondta. Ha még emlékszünk, ők ketten voltak azok, akik egy szál karddal egy város férfiait lemészárolták és kirabolták. Egyébként is szadista betegek voltak, mert: „. . .kedvök telve inát szegték az ökörnek – mondta róluk Jákob, majd így folytatta: „- Átkozott haragjok, mert erőszakos, és dühük, mivel kegyetlen, eloszlatom őket Jákobban és elszélesztem Izraelben . . .” Úgy látom, könnyebb volt Jákobnak az istenét birkózásban legyőzni, mint a jövőt megjósolni. A nagy próféta itt nagyot tévedett. Lévi, bár tömeggyilkos és szadista volt, utódai, a leviták, a papi rend. Az örökölt szadizmus talán szükséges volt, hiszen a papoknak kellett lemészárolni az áldozati állatokat.
„Júda, téged magasztalnak” – bár ő sem volt különb a többinél. Ő is paráználkodott. A saját menyétől lett gyereke, de „. . nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljön Siló és a népek neki engednek.” Nagyon remélem, hogy az utóbbi mondat ránk, magyarokra nem vonatkozik. Egyébként igen nagy jólétben fog élni, mert „ . . . bortól veresek a szemei, tejtől fehérek a fogai.” Tehát majd bortól vörös szemekkel részegen fogja a „fejedelmi botot” a térdei között.
„Dán ítéli az ő népét, . . . Dán kígyóvá lesz az úton . . . mely a ló körmébe harap, hogy lovasa hanyatt esik.” Akinek ilyen kígyó természete van, abból biztosan nagyon „igazságos” bíró lesz. A többi bölcsességet már nem is érdemes leírni. Hosszú, zavaros körmondatok, amelyek semmit sem mondanak.
Midőn Jákob az összes bölcsességet szétszórta, illedelmesen „. . . fölszedé lábait és kimúlék.”
Hosszú versek, de kevés lényeg van hátra. Igyekszem röviden befejezni. Jákobot 40 napig balzsamozták. Ez után az egyiptomi nép is rájött az őt ért rettenetes tragédiára és „Mikor negyven nap eltelék . . . siratták őt az egyiptombéliek hetven napig.” Annak a férfinek az apját, aki kifosztotta és rabszolgává tette őket. E mesében minden lehetséges, még az ezt betetőző képtelenség is: „Elméne ezért József, hogy az ő atyját eltemesse, és vele együtt felmenének mind a fáraó szolgái, az ő házának vénei és Egyiptom földének minden vénei.” Valamint József háza népe teljes létszámmal. Szóval ők, a sokszázezer, vénségtől rogyadozó egyiptomi díszkíséretében néhány napra visszaköltöztek Kánaánba. (Ez volt az első visszatérésük, de majd vagy négy évszázad múlván, ezt a néhány napos utat kétszer 40, tehát 80 évig fogják totyogni.) Bár tudnám, hogy miért nem maradtak ott, az „Ígéret Földjén”? Az éhség, szárazság már elmúlt, de főleg nem kellett volna ugyanezt a rövidke utat majd később, 80 éven át szinte egyhelyben toporogni. A temetés után a vénekkel együtt visszatértek Egyiptomba. Mert ott a haza, ahol jobb a megélhetés? Ezután már semmi különösebb nem történt. József illően eltartotta a családját száztíz éves koráig. „ . . és meghala József.” Én pedig megkönnyebbült sóhajjal leteszem az „isteni kinyilatkoztatás” első tekercsét.