ÁLDOZAT ŐSI MÓDON

 ÁLDOZAT ŐSI MÓDON

 Részlet S. Karakán Elemér: „Királykérdés 999-ben” c. kiadás előtt álló művéből

 A nyári napforduló napján egy órakor Jákhalom tetején egy kötésig érő négyszögletes oszlopot látunk. Az oszlop minden oldala kétarasznyi és színaranyból készült. Árpád fejedelem alatt ezen ország területén megtelepedett héttörzsű magyarság közös áldozati kövét képezte. Súlyát illetőleg legalább négy férfira volt szükség, hogy azt rudakon tovább vihessék. Nagy becsben állott a magyarság előtt és azt megvédeni mindenkinek őseitől reárótt kötelessége volt. Míg fajtánk idegenekkel nem keveredett, szabadon állott. Különös megtiszteltetésben részesült még az a hely is, ahol már egyszer el volt helyezve, éppen úgy, mint őseink sírja.

 Amióta a vezérlő törzs fejedelmi családja idegenekkel keveredett, az áldozati kő a főtáltos gondozásában van. Mellé minden törzs két felfegyverzett lovas őrt ad és ezek együttvéve
alkotják az áldozati kő őrségét, amely akkor, mikor nem tölti be hivatását, a főtáltos díszes szekerén nyer elhelyezést, olyan helyen, ahol az idegenek meg sem közelíthetik.

 Szertartáskor elsőnek a főtáltos jelenik meg. Az áldozathoz szükséges eszközöket előszedi, azután megáll az áldozati kő előtt, karjait ölébe teszi, körülnéz, vizsgálja részben a terepet, de legfőképpen a levegő-kört és az abban keringő vagy tovaszálló madarakat, mindaddig, míg a négy deli szűz nem hozza elébe azt a tüzet, mely egyedül maradt égve az egész országban. A többi tűz már mind kioltatott tegnap este napszálltakor.

 Amint a főtáltos észreveszi a négy szűz közeledését, az áldozati
tűz nyugati oldalán megáll, arccal napkeletnek. A négy nő elhelyezi a szent tüzet az áldozati kövön, a vasból kovácsolt, arany fogantyúkkal ellátott tűztartóban és ezután a főtáltos már maga táplálja a kő mellett előre odakészített tüzelőanyaggal. Abban a pillanatban, amikor a főtáltos által a szent tűzre rakott tüzelőanyag lángra kap, felhangzik a főtáltos mögött álló lovas kürtös ébresztő kürt szava, mely addig szól, míg a deli szüzek össze nem jönnek, és el nem helyezkednek az áldozati tűz körül, abban a nagy körben, mely részükre ki van jelölve és elsimítva. Elhelyezkedésük után a kürt szava elhallgat, mert ugyanakkor felriad több mint hetven sátoralja kürtösének élénkebb kürtjelzése, melyre a sátoralja népek elfoglalják kijelölt helyüket.

 A főtáltos kürtösének háta mögött helyezkedik el a zenekar, de míg a főkürtös a deli szüzek körén belül, addig a zenekar azon kívül. A zenekar áll: legfőképpen tárogatósokból és síposokból, csak kiegészítésképpen van közöttük néhány cimbalmos, hárfás, kobzos. A zenekar szám szerint 200 tagból áll.

 Teljes elrendezkedés után a kürtösök elhallgatnak, és pár pillanatnyi ünnepélyes csend után felhangzik a főtáltos hangja.

 A főtáltos üde arcú, ősz szakállú és bajuszú magyar ember, széles fekete prém karimájú, magas hegyes, piros bársony süveg fedi a fejét. Testét arannyal áttört, szűk újjú, földig érő, sötét-piros dolmány takarja, mely derekán aranyfonatú kardkötővel van átkötve. Oldalán ezüstveretes, fekete hüvelyben, kissé görbe, hegyes kard lóg, lábán barnabőr, felkunkorodó orrú, lapos sarkú csizma van, felkötős, csillagos taréjú ezüst sarkantyúval. Vállait szintén földig érő, széles ujjú, sötétzöld bársony palást fedi úgy, hogy mikor kezeit a Nap felé emeli, a széles palástujjak a térdig érnek és piros selyembélést engednek láttatni.

 Üdvözlégy őseink őse: Nap! – ki széttépted önmagadat, hogy parányaidnak atomjaiból alkosd a magyart! – hangzanak a főtáltos szavai, míg maga mereven néz a Napba, karjait is felé terjeszti ki.

 Azután az ünnepi csendben így folytatja énekelve és meghatottan:

Emlékezzünk régiekről,
Szittya földről érkeztekről,
A mi dicső őseinkről,
Magyaroknak eleinkről.
Az kelen ők átkelének,
Az cseken őt átcsekének,
Közepében nagy mezőnek,
Sok sátorfát felütének . . .

 Elhallgat, felharsan kürtösének kürtszava, de most csak röviden. A főtáltos baloldalán, ahol a szekértábor körei megszakadnak és nyitott rész mutatkozott – csupán a deli szüzek köre volt egész – a lovas magyarok százas sorai vágtatnak el, teljes hadi díszben és gyönyörű rendben, egyidejűleg megszólal a zenekar és megkezdődik a deli szüzek fátyol tánca. Közben felvezetik az áldozatra szánt fehér-szőrű, harmadfű méncsikót, melynek hátán még soha senki nem ült és minden tekintetben tiszta állat volt. Négy ember vezeti fel, egy ember előtte, kettő utána megy, egy erős magyar pedig a féket fogja, mert a jól táplált, gyönyörű, fiatal állat a zeneszó hallatára és a körülötte észrevehető nagy mozgásra olyan féktelen ugrándozást visz véghez, hogy ha nem elég erős ember fogja féken, elszabadulhat, az pedig rossz előjel volna.

 A főtáltos elé vezetett lovat fejjel napkeletnek állítják, úgy, hogy midőn a táltos a kardot a ló szügyébe mártja és kihúzza onnan, a vére keleti irányba lövell ki. A vérét vesztett nemes állatot a vele jött négy ember leteríti, a főtáltos utasítása szerint felbontja és az egyes részeket úgy és oda helyezik el, ahová tartozik. A belső részeket az áldozati tűzre rakják, húsát pedig, annak megvizsgálása után, a főtáltos annyi részre osztja, ahány tűzhely készült a két szekérsor között a táborban és mindenkinek, aki tűzért jelentkezik, az áldozati ló húsából is ad egy darabot. A húst a tűzzel együtt mindenki magával viszi és az ételbe helyezi, mely teljesen elő van készítve, csak alá kell gyújtani a szent tűzből hozott parázzsal.

 Áldozat közben a lovas magyarok elvonulása egyre tart. Húszezer harcos vágtat el napnyugatról napkeletnek. Vajk fejedelem – a későbbi István király, a törzsek vezérei és Koppány
fejedelem, Somogyország és a hozzátartozó részek vezére gyönyörködve szemlélik a nagyszerű látványt.

 Koppány közben így szól Vajkhoz:

 – Dicső ősök ivadéka! Árpád fejedelem sarja! Ma még minden tűz érted ég, minden magyar érted visel kardot, minden anya neked nevel harcost, tőled függ, hogy holnap is így legyen!

 Vajk erre így felel:

 – Értelek Koppány vérem. Nyári napforduló hetedik napján, napkeltekor a veszprémi halmoknál várlak.