Homonnay Ottó János: A RIDEG VALÓSÁG (részlet a könyvből) A kereszténység a világhódító judaizmus meghosszabbított karja (5.)

Ezer év távlatából azt látni, hogy korának legfejlettebb, legdemokratikusabb társadalom-berendezkedési formáját idegen fegyverek segítségével szétzúzta, hogy e társadalmat fejlődése útján egy évezredre visszavesse a legsötétebb középkor szellemi elmaradottságába.

Saját fajtája ellen fogott fegyvert, hogy saját fajtájának vérét ontsa. De ezt még betetőzte azzal, hogy idegen fegyvereket is segítségül hozott saját vérének rabszolgasorsba való kényszerítésére. Új istent kényszerített népére, annak ősi hite elpusztításával. Minden addig élő és létező törvényt eltörölt, hogy egyéni abszolút uralmát biztosítsa. Népe nyakára idegeneket telepített, hogy azok segítsenek népe elnyomásában. Összetörte a nyugati népek által ismeretlen, vérségi törvényekre alapult nemzeti, lelki, politikai egységet. Magyart magyar ellen fordított, hogy azok egymás vérét ontsák az új istenért és az új feudalista rabszolgatartó rend megteremtéséért. Mindent, amit addig ősidők óta szent volt, idegen fegyverek és saját fegyverének erejével elpusztított. Saját népe nemzeti függetlenségét dobta oda az idegenek egyéni uralmának biztosításáért. Ez a „szent” István a judeokereszténység terjesztésének és saját hatalmának érdekében testvérgyilkossá tette a magyart! Az általa megrontott és szétbomlasztott nemzeti egységet egy évezred alatt képtelenek voltunk megvalósítani, mert ez által behozott idegen eszmék mételyétől testvérgyilkossá vált magyarsága kereszténység szellemében teljesen elidegenült egymástól, saját magától.
Az ősi törvények szerint bűne leírhatatlan, mert egy életerős, fiatal, fejlődőképes nemzetet a nemzeti pusztulásba vitt a királyi címért.
A már korábban leírt X. században, a Vatikánban uralkodó „keresztény erkölcsök” példáján nekibuzdulva először is közvetlen rokonságát, saját családját irtotta ki vadállati kegyetlenséggel a római mintára. Keresztényi kegyelettel megvakítatta, forró ólmot öntetett füleikbe, vagy családtagjaikkal együtt élve eltemettette, felnégyeltette rokonságát, kiknek neveit egy lapon említeni e nemzetgyilkossal hitünk szerint szentségtörés lenne. Az egyszerű magyart csak karóba húzatta, vagy tömegével élve eltemettette. Csanáddal vívott harcának győzelme után 40 000 magyart hányatott kardélre német segítséggel e jámbor keresztény uralkodó. Akadt-e már valaha magát „magyarnak” nevező történész, aki e tényeket összegyüjtve valóban lemérte volna e nemzetgyilkos áruló tevékenységének súlyát és az ezt követő magyar ezerévre kiható nemzetromboló hatásait? valóban isteni csoda, hogy még élünk és magyarul beszélünk. Turáni átokról beszélünk. Van, létezik ez az átok és még ma is érezteti hatását rajtunk. Hol van a nemzeti egység? Létezhet-e? Beszélhetünk-e egyáltalán nemzeti egységről, amikor a judeokereszténység nemzetromboló szellemi rabláncától ezer év múltával sem tudtunk megszabadulni? Sajátmagunk hoztuk magunkra ezt az átkot a Vérszerződés megszegésével. Testvérgyilkosokká váltunk. Elhagytuk ősi istenünket, hitünket. Idegen érdekekért gyilkoltuk halomra a saját magyar vértestvéreinket. Sokkal nagyobb becsülete volt nálunk az idegennek az elmúlt ezerév alatt, mint saját népünknek, a magyarnak, kivel egyazon ősi tőről fakadtunk, kivel együtt szenvedtük végig ezt az átkozott ezer évet.
A Vérszerződésben sajátmagunk mondjuk az átkot magunkra, ha e szerződést megszegjük. E vérszerződés turáni eredetű, ennek megszegéséből eredő átok súlyát is ide kell eredeztetnünk. Nincs olyan nép a földön, mely e Vérszerződést hasonló következetességgel szegte volna meg, mint mi az elmúlt keresztény ezer év alatt. Ki okolható ezért? Nem sajátmagunk vagyunk-e okozói ez átok minden következményének? De a turáni átkot emlegetve, végső fokon az ostobaságban gyökerezik még ennek az átoknak a beteljesedése is. Túlbuzgó, hívő keresztény magyarjaink még a saját bibliájukat sem ismerik és ezer év alattképtelenek voltak hitbuzgalmukban megérteni, hogy valójában a keresztény Újszövetség mit tartogat számukra és ennek az „üdvözítő” hitnek tulajdonképpen mi is a célja?
Lássuk mit örökített meg „Máté” evangélista, mely az evangélium szerint „Jézus” mondása volt: (Máté 10. rész, 34. verstől.)
34. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.
35. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leánya és az ő anyja, a meny és az ő napa között;
36. És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.”
Ezt megelőzően a 21. vers sokkal tömörebben nyilatkozik:
„Halálra adja pedig testvér testvérét, atyja gyermekét; és támadnak magzatok szüleik ellen, és megöletik őket.”
„Lukács” evangéliuma ezt megismétli és még tömörebb formában félreérthetetlenül megvilágítja a célt:
Lukács 12. rész, 49. vers:
„ Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?”
Majd ugyanezen rész 51. versétől így folytatja:
51. „Gondoljátok-e, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom nektek: sőt inkább meghasonlást.
52. Mert mostantól kezdve öten lesznek egy házban, akik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen.
53. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atyja ellen; az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; a napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.”
Íme a kereszténység „szent” világmegváltó célja a Biblia szavai, vagyis az „alapokmány” szerint. De ezen evangéliumi népségek között feltalálható egy igencsak csillogó gyöngyszem is, mely keresztényeink szellemi képességével teljesen tisztában volt és a lényeget kifejtette az „apostol”, mert egyáltalán nem kellett félnie a józan gondolkodástól keresztény berekben. Az evangéliumokról magának az „apostolnak” a következő véleménye volt:
Pál Korinthusbeliekhez írott első levele, I. rész, 21. verse:
21. „Mert minekutána az Isten bölcsességében nem Ismerte meg a világ a bölcsessége által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tarsta meg a hívőket.”
„Máté” azonban már óvatosabb volt és a következőket mondatja Jézussal:
Máté 11. rész, 25. vers:
„Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted.”
Ehhez már semmilyen kommentár nem szükséges, csak egy szikrányi értelem. De mi is várható e keresztény „eszmei” felfogástól, amikor ismét a Bibliára hivatkozva, megállapíthatók a következők:
Máté 12. rész 33. vers:
„Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek rossz fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát.”
A választás itt szabad; olyan gyümölcsöt terem minden fa, amilyet éppen akar a cél érdekében. A magyar keresztény történelem ismeretében a keresztény „gyümölcsök” után ítélhetjük meg a „fát”, mely azokat termette. Sajnos, a romlott gyümölcsökben NEM szűkölködünk még ma sem.
De hát a Biblia szavai is megmagyarázzák „turáni átkunk” lényegét.
Ugyancsak Máténál találjuk meg az örökérvényű, ősi történelmi tapasztalatokból táplálkozó megállapítást:
Máté 12. rész, 25. vers:
„Jézus pedig, tudva az ő gondolataikat, monda nékik: Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik Magával”.
De hát a kereszténységnek éppen ez volt a célja, hogy a meghasonlást előidézze, legalábbis a már idézett bibliai versek szerint.
S ha magunkba nézünk, ráébredünk, hogy ha valaha valamely nép meghasonlott önmagával, akkor mi magyarok ennek iskolapéldáját szolgáltattuk a történelemben. A Biblia is az őkor régen kialakult bölcseleti elméleteire támaszkodott és e régi elemek könnyen felismerhetők a fejezetekben. A vérségi kötelékek szentségének eredete időben szinte felmérhetetlen. A vér és a lélek, mint az éltető elem, egymástól elválaszthatatlan. A kifolyt vér jelképezi az életet, vagyis a Lélek elszállását a testből. Tehát ha az embert éltető valóságos Lelket keressük a régi felfogások szerint, akkor csak a vér nyújtja a lélek fizikai jelenlétét. Nálunk közismert mondás a vérszegény emberekre, hogy csak „hálni jár belé a lélek”. Amikor e bibliai szöveget olvasgatjuk, itt is leírják a „turáni átok” törvényét az akkori idők fogalmai szerint, amikor még a „szentháromság” a keresztényi formájában nem létezett:
Ugyancsak Máté 12. részének 31. és 32. verse a figyelemreméltó:
„Azt mondom azért néktek: Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embernek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embernek.
Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.”
Tehát a földön nagyobb bűnt ember el nem követhet, mint a Lélek, vagyis a saját vére ellen elkövetett bűnt. Ha visszanézünk egy pillanatra az eredeti etruszk „szentháromságra”, mely állt az Atya-Fiú-Anya istenségekből, világosan látható, hogy az ősi anyajogú társadalmakban e vérségi kapcsolat élő kifejezője csakis az Anya személyében lehetséges. Az apa helyzete lehet esetleg bizonytalan, az anyáé biztos! Tehát az Anyán keresztül adódik tovább az élet, vagyis a vér a látható, érthető formájában. Tehát az anyaság az életadó állapot. Ezért szent. S az élet-vér-lélek kapcsolódásából az etruszk Anyaisten szimbólikusan Lélekké, azaz éltető elemmé változik, majd később a „Szentlélek” formájára. Mert lehet Atya és Fiú isten, az Anya nélkül egyik sem létezhet. S e bibliai példabeszédek e vér, azaz lélek elleni bűnt megbocsájthatatlannak ítélik az ősi hagyományok alapján.
Hogy mekkora bűnt követünk el kereszténységre térésünkkel és az áttérítés körülményeivel, amikor először emelt a magyar fegyvert a magyarra és annak vérét ontotta egy idegen eszméért, azt még ma sem tudjuk kellőképp felfogni. De tagadhatatlan tény, hogy ezzel az áttéréssel „meghasonlottunk” és a keresztény szellem hozta közénk a meghasonlást, melytől még ma sem tudtunk szabadulni.
De ne is álmodjunk nemzeti egységről, nemzheti felemelkedésről mindaddig, míg ezen idegen hit mellett kitartunk és távol maradunk az egy Igaz Isten közelségétől. Ne feledjük el, hogy nem a Magyarok Istene taszított el bennünket magától, de mi magunk, saját ostobaságunkban szolgáltunk idegen isteneklet egy évezreden át. Ma már tudatlanság és az ostobaság nem lehet mentsége senkinek, mert ezeréves történelmi tapasztalatok megdönthetetlen bizonyítékai állnak rendelkezésünkre e téren.
Sokan beszélik áldott anyanyelvünket e világban, de nem gondoljuk, hogy a magyarul beszélők vérükben, szívük érzéseiben is magyrok. Sokan beszélik nyelvünket, de ez még nem jelenti, hogy azok „Atyánkfiai” is.
Sajnos, elkövettünk egy rettenetes történelmi baklövést, amikor ősi hitünket oly hűtlenül elhagytuk. A kereszténység világhatalmi törekvéseinek nem láttunk a színfalai mögé. Uralkodóink népünk érdekeit nem képviselték, de e nép nevében nyilatkoztak és döntöttek sorsának alakulásában. Míg a „pogány” világban élő magyar demokratikusa választotta fejedelmét közakaratból, addig keresztény királyainknak élethalál harcot kellett folytatniuk a hatalom birtoklásáért. I. István idejében természetes és jogos volt a Vezérek István elleni harca, mert az ősi törvények nem engedték meg egyiknek sem, hogy úrrá legyen a másik felett, hanem a közös „parlamenti” határozatok voltak a mérvadóak. És amikor ősi emberi szabadságjogaikat, törvény által biztosított szent jogaikat védelmezték egy törvénysértő egyeduralomra törővel szemben, inkább elpusztultak, mintsem jogaikat feladták volna. Nem az István ellen „lázadók” kezdeményezték ezt a testvérharcot. Ők csak a régi törvények megtartásának védelmét tartották szem előtt. E törekvésekben is voltak bizonyos egyéni érdekek. Csakhogy itt az egyéni érdek azonosult a nép, a társadalom érdekeivel, mert a vezérek egyéni szabadsága egyet jelentett a nép emberi szabadságjogaival is. Tehát jogos önvédelemből „lázadtak” a törvénysértő ellen, nemzeti érdekből.
Szegényes vigaszunkra legyen mondva, hogy Európában nem vagyunk az egyetlen nép, mely áldozatává vált e keresztény terjeszkedésnek. A mi tragédiánk a XI. században kezdődik István királlyal. A XII. században sor kerül a dánokra, a svédekre, vikingekre. 1155-ben a már áttérített svédek segítségével saját vérükbe „megkeresztelik” a finneket is, mely „keresztség” jóformán teljesen kiirtotta az akkori időkben jelentős létszámban bíró finn birodalmat. A poroszok ugyancsak saját vérükben „keresztelkedtek át” a teuton lovagok jóvoltából, mely az akkori lakosságból itt-ott hagyott néhányat életben. Az utolsó nem-keresztény fellegvárat, a litvánokat csak a XV. században tudták a kereszténységre téríteni, hasonló belső árulásokkal, mint a magyarságot. A litván Jagello herceget is csak az akkor már katolikus lengyel Jadwiga házasságával tudták a kereszténység járomába hajtani. De bármerre nézünk a kereszténység történetében, az csak vér és megszámlálhatatlan emberélet árán tudott terjeszkedni, hatalmában megmaradni. E fejezet elején erkölcsi kérdéseket feszegettünk. Hogy lehet erkölcsökről beszélni egy olyan eszmerendszerben, mely már születése pillanatában arra készül, hogy lángra borítsa a világot és nyomorba tapossa az emberiséget. Farizeusi képmutatással szeretetről „evangelizál”, de e hamis, istenkáromló tanok mögött maga a keresztény sátán leselkedik a jámbor hívőre, hogy pokollá tegye földi életét. Világmegváltó messiásként tündökölve öldösi halomra az emberiséget. Soha nem látott rabszolgaságban zsákmányolja ki hívei millióit, egy olyan keresztény társadalomban, ahol a tudás bűnnek számít. Mert a tudósok átlátnak a mesterkedéseken, meglátják a valóságot és akkor összeomlik a messiási küldetés, egy faj megmaradásáért mesterien összeácsolt ideológiája. (Most már nagyon is érthető, hogy a Biblia Ószövetségének az elején adta Isten szájába a Biblia írója a tilalmat a tudás fájáról való evéssel kapcsolatban. Nyilvánvalóan el kellett titkolni az igazi végső célt, azért kellett megtiltani a tudást.) Itt nem ennek az ideológiának, e fennmaradási elméletnek a kitalálói a hibásak; azok fajuk érdekében csak a természet parancsait követték és betartották – s ma is betartják – az élet törvényeit. De van-e bocsánat vagy mentség azok számára, akik ezt az irányvonalat közülünk még e XX. században is birkamódra követik egy kétezer éve még mindig áldozatokat követelő golgotára?

(Homonnay: A Rideg Valóság p.127)