Nauticus Hungaricus - EMLÉKEZZÜNK dicsőséges tengeri múltunk néhány eseményére

1844. évben gróf Széchenyi István reform-törekvéseinek eredményeként közkívánalommá vált egy tengeri hajózási vállalat alapítása. Ezt a magyar kereskedelmi társaság 1846. évi január hó 22-én tartott választmányi ülésén kiadott „A Magyar Tengerhajózó Társaság Előzetes Alappontjai” címen a már 5.000 pengő-forintnyi tőke alapján bejelentette, a „Magyar” nevű hajó megépítését is. A hajót a hazai, portorei (ma: Kraljevica) Prichard hajógyár tervei alapján építették volna meg. Sajnos, csak „volna”, mert ifj. Szabó Pál ügyvezető igazgató 30.400 pengő-forintot elsikkasztott és megszökött. Fekete emlékeztető!
1868-ban indult meg az 1867. évi „kiegyezés” után a Bach-korszak befejeztével szuverenitását visszanyert nemzetünk bámulatos fejlődése. Az új európai nagyhatalom, Ausztria-Magyarország haditengerészetét is a megfelelő erőre kívánta kiépíteni. Sok-sok „születési nehézséggel” küzdő, újjáalakult haditengerészetünkben már több, esetenként nemzetközi jó hírnevet szerzett magyar haditengerész is szolgált. ( Gyújtó, Kalmár, Máriássy, Gaál, stb.) Ezek száma azonban messze nem volt elég, hogy a magyar birodalmi fél nagyságának megfeleljen. és nem volt olyan magas rangú és flottavezetésre alkalmas személy, aki flottaparancsnoknak alkalmas lett volna. Ezért a király a német származású Wilhelm von Tegetthoff-ot, a lissai győzőt nevezte ki a magyar-osztrák hajóhad első parancsnokává. (1868.)
1878-ban jelent meg a Brommy tengernagy és Littrow Henrik szkv. fregattkapitánynak a „Die Marine” című, a tengerhajózás minden szakterületére kiterjedő, világszerte ismertté vált könyve a Bécs-Pest-Leipzig székhellyel működő A. Hartleben könyvkiadó cég kiadásában. A kiegyezés után a magyar tengeri igazgatást teljesen új alapokra kellett fektetni, teljesen a magyar közigazgatás vonalára kellett átállítani. Ezért a magyar kormány Littrowot, mint ismert szakembert alkalmazta erre a célra és őt a m. királyi tengerészeti felügyelővé nevezte ki.
1888- áprilisában fedezte fel gróf Teleki Sámuel Afrikában a magyar trónörökös párról elnevezett Rudolf- és Stefánia tavakat. Expediciója térképészeként a pozsonyi (ma Bratislava) származású lovag Höhnel Lajos cs. és kir. tengerész zászlóst választotta. Höhnel később az expedíció történetét is megírta. A Rudolf tó mellett lévő 630 m magas, működő vulkánt Höhnel – a felfedezők jogával élve – „Teleki vulkán”-nak nevezte el. Höhnel később ellentengernagy és a király szárnysegédje lett.
1994-ben a m. kir. kormány a Fiuméban működő tengerészeti tanodát az akkori legkorszerűbb követelményeknek megfelelően újjászervezte és az akadémiai rangra emelte. Az intézet hivatalos neve: „Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia” lett. Az akadémia 1919-ig működött, amidőn is az összeomlás során épülete hol horvát, hol olasz lobogó alá került, és a magyarokat, így az intézet tanárait, igazgatóját (bártfai Szabó Samut, Pavlicsek Rezsőt, stb.) kiutasították azok, akik oda betolakodtak. Tengerészet szakoktatásunk azonban a Csonkaországban is folytatódott, mind a mai napig.
1898-ban a m. kir. kereskedelmi minisztérium költségén jelent meg a fiumei tengerészeti akadémia igazgatóságának a céljára az „Egri Nyomda Rt.” kiadásában, olasz nyelven Edoardo Mazzelle: „Meteorologia ed Oceanografia” című légkörtani és tengertani tankönyve. Iskolapéldaként szolgál az alattomos, álnok és hazug első világháborús – a „győzők” – velünk szemben hangoztatott „megállapítása” ellen, hogy a „magyarok elnyomták a kisebbségeiket”. Hát igen! Úgy elnyomtuk, hogy Magyarországon a magyar gyerekeknek kellett a kisebbség nyelvén tanulniok!
Ugyancsak ekkor alakult meg, 1898-ban tengeri áruforgalmunk lebonyolításának egy igen fontos tényezője, a „Fiumei Nyilvános Raktár Részvénytársaság”. Erre az összes kikötői és a vasúti raktárak kezelését szerződésileg átruházták; olyanformán, hogy a kereskedelmi miniszternek az egész raktári üzlet, tehát mind a kezelés, mind a díjszabás tekintetében a legmesszebbmenőbb befolyást biztosították.
Ugyancsak 1898-ban alakult meg a „Magyar Keleti Tengerhajózási Részvénytársaság”. Hazánknak óriási áldozatába kerülő Vaskapu-szabályzás révén a dunai hajózás akadálytalan lett. Természetes volt, hogy ezen az úton keleti államok felé kívántuk kereskedelmünket kiterjeszteni. Mintegy folytatásaként az 1894-ben alakult „Magyar Folyam és Tengerhajózási Rt.” dunai hajókkal lebonyolított szállításának. A kormány az új tengerhajózási társasággal szerződést kötött. Ezt az 1894. évi IX. Törvénycikkbe iktatták. A társaság kötelezte magát, hogy a fekete-tengeri kikötők, Konstantinápoly, Pireusz, Patrasz és Szamos közötti forgalmat el fogja látni. A társaság a járatait a legmodernebb „Orsova” nevű hajójával Ausztráliáig terjesztette ki. A trianoni békeparancs szerint a társaságnak 1918-ban tulajdonában lévő 11 hajóját (közel 40.000 BRT-t) a győzőknek átadják.
1918-ban, a szörnyűséges, számos halálos áldozatot követelő messinai földrengés idején az ottani kikötőben tartózkodott „Nagy Lajos” nevű hajónk. A hajó személyzete, élén parancsnokával, rendkívüli mértékben vett részt a mentési munkálatokban. Ezek következtében a hajó maga is súlyosan megsérült. A hajó parancsnokát érdemei elismeréséül az olasz korona-renddel tüntették ki.
1914-ben, augusztus 16-án indult el az első magyar Adria-kutató expedíció, Ö.P. „Najade” ellátó hajóján, amelyet Haus tengernagy bocsátott az expedíciót rendező Magyar Adria Egyesület elnökének, Gonda Bélának a kérésére rendelkezésre. A hajóparancsnok a győri származású, német neve ellenére igaz magyar szívű báró Marschall Werner korvettkapitány, – az expedíció tengertani vezetője Dr. Leidenfrost Gyula volt. Az expedíció csúcspontját jelentette annak a magyar Adria-kutatásnak, amely már 1874-ben gróf Szápáry Géza, fiumei kir. kormányzó megértő jóindulatából odakölcsönzött „Deli” és „Klotild” kormányzósági gőzősökön indult meg. Az expedícióban a legkiválóbb magyar természettudósok vettek részt, pl. Lóczy Lajos, Koch Nándor, Soós Lajos, stb. A begyűjtött anyag olyan óriási, hogy azt teljes egészükben még a mai napig sem tudták feldolgozni.
1929-ben, évfordulóink sorában – sajnos – nemzetünk történetének néhány legtragikusabb és legelszomorítóbb eseményéről kell megemlékeznünk. Szolgáljanak ezek az emlékezések tanulságul a nemzetünk sorsát kezükben tartó személyek részére! Magyarnak jöttünk a világra, ezért első és legfontosabb kötelességünk, hogy minden cselekedetünk vezérfonalaként nemzetünk érdekét tekintsük. Különösen egy olyan világban, ahol nemzetünknek csak nyílt vagy titokban működő ellenségei vannak. Az összetartó, egyöntetű akarat csodálatos eredményeinek a tekintetében a legnagyobb elismeréssel tekinthetünk olyan népekre, akik összetartva és csak saját érdekeiket tekintve kétezer év után is vissza tudták szerezni hazájukat! Miért is ne tudnánk mi visszaszerezni a mi elrabolt területeinket 93 év után!
1918. évi, február 1-én tört ki az ún, „cattarói lázadás”, amelyről számtalan írás jelent már meg a különféle érdekeknek megfelelő „átfestésekkel”; csak a valóságot nem írta meg még senki a maga őszinteségében. A négy esztendeje folyó első világháború során hadseregünk súlyos élelmezési hiányban szenvedett. Ez volt az emelőkar, amelynek segítségével Ausztria-Magyarország szlávjai megkísérelték a flotta fellázításával az életéért küzdő birodalmunk megsemmisítését. Ehhez kapóra jött az a tény, hogy a flotta felső vezetésében hemzsegtek a szlávok. Az élelmezési helyzet jellemzésére kitűnő példa Hanza ellentengernagynak a matrózok előtt mondott beszéde: „Nem tudom, mi jár a fejetekben. Én nem akarom azt megakadályozni, mert arra nekem is szükségem van, hogy a magasabb tényezőkre egy kis nyomást gyakorolva ti is egyes könnyítést kaptok.” – Mindez kiváló lehetőségként adódott a szlávoknak, hogy az egész ügyet „vörösre” álcázzák. Ez a kísérlet éppen olyan szabotázs volt, mint a számtalan többi. Legtökéletesebben bizonyítja ezt Method C. Koch jugoszláv kir. ellentengernagy ünnepi beszéde, amelyet a jugoszláv haditengerészet lapja, a „Pomorac” 1926. évi 19-20. száma közölt le. Koch ebben ilyeneket mondott: „Elérkezett 1914. év, a világháború. Nyilvánvalóvá vált, hogy most az egész délszlávság állományának a fenntartásáért megy a harc életre-halálra. Ausztria-Magyarországon elkezdődik az egész értelmes, délszláv nemzeti intelligencia bősz és kíméletlen harca az elnyomói ellen . . . az idő múlott, de a délszlávok és cseh testvéreik harca dacára az egykori haditengerészetben még korántsem hatás. Csak 1917-ben, amikor . . az USA . . a szövetségesek oldalán lett a háború résztvevője . . . délszláv matrózaink kezdtek a saját nyelvükön beszélni . . . most vették csak észre, hogy svábok és magyarok parancsolnak nekik, és hogy saját nemzetük ellen küzdöttek . . . a mieink vagy a csehszlovákok közül csak egy kezdje el a „Lepa nasa domovina” (Szép hazánk) vagy a „Hej, Sloveni”-t énekelni, az egész személyzet kezdett „Hurrá”-t ordítani . . . az osztrákok azt mondták: „bolsevizmus” . . .mi pedig könnyes szemmel megszorítottuk egymás kezét.” – „Hála Istennek, a nemzet felébredt” . . . már 1917 október 3-4-re virradóra a kizárólag délszláv és cseh személyzetű „XI” sz. torpedónaszád átszökött az olasz partra . . . 1918. februárjában a mieink és a csehszlovákok a Bocche de Cattaroban megszervezték a zendülést azzal a céllal, hogy az egész flottaosztaggal Olaszországba szökjenek és ott az Entente-hatalmak szolgálatába álljanak. . . Ehhez a németeket és a magyarokat fel kellett lelkesíteni. Ez azáltal sikerült, hogy a mieink biztosították őket, miszerint ezáltal vége lesz a háborúnak és valamennyien hazamehetnek. Azonban, amint a magyarok és németek észrevették, hogy a terv: átszökni az olasz partra és az Entente rendelkezésére állni, ellenállottak, és így a zendülés dugába dőlt. . . a vezetőket agyonlőtték, . . . a csehszlovák csónakmestert Frantisek Raš-t, a horvát és dalmát matrózokat: Mate Brnicevič-et és Ivan Sisgorič-et és a szlovén matrózt: Ante Grabart.
Koch 1918. évi október 31-ig haditengerészetünkben mint fregattkapitány teljesített szolgálatot. Sapineti sat . . . A lázadás pánszláv rugóját mindennél ékesebben bizonyítja a statisztika. A flotta állományának 48,9 %-a volt szláv, 14,4 %-a olasz, 16,3 %-a német (osztrák) és 20,4 %-a magyar. Ezzel szemben a lázadók 59,9 %-a volt szláv, 20,6 %-a olasz, 11,4 %-a német (osztrák) és 8,1 %-a magyar!
A magyarság ellenségei később, Csonkamagyarországon belül vagy kívül ontották a rágalmakat és az 1918 évi flottaparancsnok, hazánk későbbi kormányzója, nagybányai Horthy Miklós altengernagy ellen, hogy őt befeketítsék. Szomorú, hogy ezen ellenséges propagandának még művelt közönségünk egy része is bedőlt. A rágalom úgy szólt, hogy Horthy verte le a cattarói lázadást, ott megtizedelte az embereket, stb. Ezzel szemben a tény az, hogy Horthy sorhajókapitány 1918 február 1-től 11-ig nem is tartózkodott a Boccheben, hanem Polában, a „Prinz Eugen” csatahajón, amelynek parancsnoka volt és az otrantói ütközetben elszenvedett súlyos sebesülése és lyddit-gázmérgezése miatt még utókezelésben állott. Tény az, hogy a hadbírósági eljárást nem is a haditengerészet bírósága, hanem a szárazföldi haderő hadbírósága folytatta le, a cattarói erőd bírósága. Az ítéleteket von Gusseck táborszernagy írta alá.
Ugyancsak 1918-ben történt egy esemény, amelyre büszkén tekinthetünk vissza. Haditengerészetünk dunai egységeiből alakított és főleg magyarokból álló ún. Wulff-különítmény 1918. április 11-én futott ki a Fekete tengerre. A budapesti születésű, norvég származású , de izzóan magyar Wulff Olaf cs. és kir. korvettkapitány alá tartozó különítmény a „Bosna”, „Körös” és „Szamos” monitorokból, a „Wels” és „Barsch” őrnaszádból, valamint az „Odessa” vontatóból állott. Édesvízre berendezkedett kazánjaikkal és tengerre alkalmatlan parányi 1,2 méteres merülésükkel a különítmény átkelt a Fekete tengeren és elfoglalta a délorosz kikötőket., Odesszát, Nikolajewet, Chersont, stb. Ez az átkelés a világon egyedülálló nautikai teljesítményt, „huszáros” bravúrt jelentett. Ezáltal vált lehetővé, hogy az ukrajnai gabona szabadon jöhetett hazánkba. Wulff 1914-ben a belgrádi erődökkel folytatott harcban monitoraival úgy sakkban tartotta azokat, hogy csapataink átkelhettek a Száván. Ezért Mária-Terézia rendet kapott. A későbbi sorhajókapitány az összeomlás után megteremtette a m. kir. folyamőrséget, és ennek a fegyvernemnek a parancsnoka lett. A hajózási és kikötőügyi tanács elnökeként is működött. A kiváló tengerész megérdemli, hogy emlékét kegyelettel őrizzük. A keserű hontalanság számos éve után Costa Rica állam Volcan de Buenos Aires temetőjében alussza örök álmait a magyar tengerészet soha el nem feledhető hőse.

folytatjuk

(ANF, 1989. 03-04.)