A MAGYAR ÖNTUDATRÓL

 Keöpe Viktor dr.

 A MAGYAR ÖNTUDATRÓL

 Másfélezer esztendeje hogy ezt a szent földet, a Kárpátok medencéjét lakjuk. Megpróbáltatások, küzdelmek, szenvedések, üldöztetések sok-sok nehéz idejét kellett elszenvednünk.
Történelmünk a harcoknak szakadatlan, szinte vég nélküli sora. Míg más nép nyugodtan, békésen építhetett, alkothatott, addig a mi kezünk mindig a kardot markolta. Harcoltunk Nyugat és Kelet
felé egyaránt. Nyugat felé résen kellett lennünk az ezer éve leselkedő szomszéddal szemben; Kelet felé meg évszázadokon
át kellett élet-halál harcot vívnunk az Európára törő áradattal. S ez mind nem volt elég! Más módon, más eszközzel is törtek ránk, hogy leigázzanak, rabszolgasorba döntsenek, elpusztítsanak.
Századokon át minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztek a jó barát álarca mögött, majd egészen nyíltan faji, nemzeti öntudatunkból, büszkeségünkből kiforgatni. A tudományosság leple alatt elénk tárták, hogy milyen tudatlanok, „nomádok” (értsd:
barbárok!) voltunk, amikor e honba jöttünk. Olyan műveltségi bizonyítványt állítanak ki őseinkről, hogy az utolsó vályogvető cigánynak is szégyenére volna. S miért, miért nem, akadnak még mai nap is magyarok (álmagyarok!), akik ezt alátámasztják. Hogy aztán mégis hogyan tudtunk emberi életre felemelkedni, csöpögő jóindulattal azt is megmagyarázzák. Hamarosan megtudjuk, hogy az emberi műveltség minden áldását csakis nekik, a „művelt” Nyugat kegyes jó szívének köszönhetjük. Így méltán elvárhatják,
hogy a sok-sok jóért hálásak is legyünk.

 Hát mindez bizonyára gyönyörű dolog! El is hiszem, hogy minden „übermenschnek” büszkeségében hordóvá dagad
érdemdús keble. Csak éppen az a kis hiba csúszott bele a mesébe, hogy mindez nem egészen így, sőt nagyon is, de nagyon is másként volt! . . .

 Őseink a hunok, a magyarok hatalmas, a szomszéd népekét
messze felülmúló műveltséggel lépték át a Kárpátok gerincét.
Rengeteg közművelődési kincscsel ajándékozták meg éppen ők, a lenézett „nomádok” a művelt Nyugatot. (Ruházkodás, műszaki vívmányok, haditudomány.) Igaz ugyan, hogy erről a szerény Nyugat mélységesen hallgat, de a valóságon az mit sem változtat.

 Szavaim bizonyára csodálatot keltenek olyanokban, akik a századok óta kitűnően megszervezett, nagyszerűen felépített lélektipró hírterjesztés hatása alatt a mondottakban bizonyos nemzeti elvakultságot látnak. Megnyugtatom a kételkedőket: minden igaz és helytálló. Egyáltalán nem túloztam, inkább keveset mondtam. Őstörténetünk, ezredévekre visszanyúló műveltségünk csodálatos kincseket rejt magában. Ha minden
előítélettől, rosszindulattól mentesen foglalkozunk vele, mindig
szebb és szebb fejezetei tárulnak fel előttünk. Nyugodtan, bátran
kutathatunk, búvárkodhatunk, kivetni, szégyenkezni valót nem
találunk, de helyette annál több tündöklő aranylapot.

 A magyarok, miként testvérnépünk a hunok, turáni nép, az Európa keleti részét és Ázsia nagy területét birtokló szittya
törzsnek tagjai. A szittyák, vagy amint a görögök nevezték, a
skythák, az ó- és az őskorban Kis-Ázsiát, Palesztinát, Mezopotámiát, Belső-Ázsiát lakták, de huzamosabb ideig birtokolták Egyiptomot és Indiát is. Hatalmuk nyugaton az Atlanti-
óceánig, keleten a Csendesóceánig sugárzott ki.

 A kínaiak ezredévekre visszatekintő feljegyzései sok mindent feltárnak. Kár, hogy alig ismerjük még őket, pedig éppen minket érdekelnének nagyon is! Megtudjuk belőlük, hogy a hunok több mint ezer éven át tőszomszédságukban laktak, hogy műveltségük sok tekintetben rokon. A hunok betöréseiről, pusztításairól, de szellemi erejükről is számos följegyzés, vers és ének emlékezik meg. A versek legnagyobb részét még Konfuce
gyűjtötte össze Kr. e. 500-ban a Si-king verses gyűjteményben.
Óriási, rettegett hatalom lehetett a hunság. Nagyságáról olyan emlék beszél, amelyhez hasonlóval egyetlen nemzet sem dicsekedhetik. Ki ne hallott volna a Kínai Nagyfalról, erről a világcsodáról?! Észak és nyugat felől övezi a Kínai birodalmat.
Hossza 3200 kilométer. Hegynek fel, völgynek le fut végig az ország határán ez a 10-18 méter magas, óriási fal. Vannak helyek, ahol kettős, hármas sorban állnak a falak. Micsoda
félelmetes nép lehetett, amely ellen ilyen művet kellett emelni.
Kegyelettel őrzöm ennek a falnak törött, szürke tégladarabját,
hajdani nagyságunk emlékét.

 Még ma, ezeréves kedvezőtlen körülmények között is, számtalan emléke van távoli rokonságunknak. Messze Mandzsúriában, Kínában még viselik a feszes, vitézkötéses
magyar nadrágot, a lobogó bő ujjú inget, a zsinórozást. Székely testvéreink közismert székelykapuja is tisztán rámutat a turáni művelődési körre. A székelykapunak sokszor az összetévesztésig tökéletes mását megtaláljuk Kínában mindenfelé. De megtaláljuk Ázsia többi, a turánsággal érintkező, vagy azok befolyása alatt álló országokban is: Indiában, Burmában, Anamban. Különösen Észak-Indiában fejlődött ki pompás hatássá a közös építkezési irány. Szépségét az egész világ csodálja.

 Sok dolgot megmagyaráz, ha tudjuk, hogy Kr.u. a II. század körül Kína határáról megindult hunok Nyugatnak jöttükben két ágra szakadtak. Az egyik ág Balambér vezetésével megszállja
a Duna völgyét s megveti Atilla világbirodalmának az alapját; a másik ág Toromans, Mihira gyula vezetésével levonul Észak-
Indiába. Uralmuk alatt 38 fejedelemséget alapítanak.

 A kutatások igazolják őseinknek a Nyugatot messze felülmúló műveltségét. Olyan óriási múlt áll mögöttünk, hogy annak minden fényes pontját még felsorolni sem lehet. A múlt század tudományos búvárjai olyan ősökkel ajándékoztak meg minket,
amilyenekkel a világ egyetlen nemzete sem dicsekedhetik. Külföldi tudósok, Oppert, Lenormant, Rawlinson, stb. tették ezt a
megállapítást, tehát igazán nem lehet őket pártossággal megvádolni. Elfogultsággal különösképpen csak a mi, a magyar tudósainkat lehetne meggyanúsítani, akik egészen csudálatos módon, a külföldnek reánk vonatkozó dicsőítő megállapításait igyekeztek minél tökéletesebben lerontani (Hunfalvi, Budenz, Goldzieher stb.). Nálunk akkor növekedtek nagyokká az emberek, akkor váltak „százpróbás” tudósokká, ha minél mélyebben gázoltak bele a magyar öntudatba. (Különös világ!)

 A XIX. század elejétől kezdték feltárni a Tigris és Eufrátesz mentén Mezopotámia eltemetett romvárosait. Kr.e. 4-5.000 évre visszatekintő műveltséget hoztak itt napfényre. Az egész világ bámulattal figyelt fel. Ekkor fedezték fel az ékírásos feljegyzéseket is. A minden eddigi írástól eltérő jelek megfejtését még az is nehezítette, hogy ismeretlen nyelven írattak. Gondos kutatással, sok fárasztó munkával végre sikerült az ékírást és a nyelvet is megfejteni. Ez a nyelv a szumír. Már a feljegyzés idejében halott nyelv volt, négyezer évvel ezelőtt is már csak az asszír papság értette.

 Megállapították, hogy a szumír nyelv az élő nyelvek közt csak a magyarral van rokonságban. Ez a rokonság olyan nagyfokú, hogy sikeresen csakis az foglalkozhatik a szumír kérdéssel, aki ismeri a magyar nyelvet. Kimutatták, hogy a nyelvtana feltűnően hasonlít a magyarhoz. Szókincsében igen sok szó van, amely a magyarral szinte teljesen megegyezik. Mindezt a megállapítást pedig nem magyar, hanem idegen: francia, angol, német tudósok tették.

 A szumírban éppen úgy vannak hosszú és rövid magánhangzók,
mint a magyarban. A főneveket, mellékneveket, igéket nagyrészt hasonlóan képzik, mint mi. A szavakhoz ragokat akasztanak. Nemek nincsenek. A birtokos eset ragtalan, mint sokszor a magyarban: az atya kése. De még az igevégződések is feltűnő hasonlóságot mutatnak. A rokonhangzású szavakból csak egynéhányat említek fel mutatóba: pil = fül, ar = orr, szi = szív, hal = hal, uru = úr, nab = nap, nam = nem, nene = néne, stb. A számneveknél : kat = kettő, nin = négy, van = tíz, pl. hat-van, nyolc-van, öt-ven.

 Íme, itt tárulna fel a magyar tudósok előtt az az út, amelyet kötelességünk volna követni. Ugyanígy nemzeti kötelességünk volna az etruszk kérdéssel foglalkoznunk. Az Itáliában honolt etruszk nép szintén szittya eredetű. A rómaiak egész műveltségüket tőlük vették át. Hálából aztán megsemmisítették
őket. Írásuk majdnem teljesen megegyezik az ősi rovásírásunkkal.

 De szomorú is, hogy lassanként olyan sok mindent levetettünk! Ezért magyar testvéreim, igaz, szilárd magyar hittel tartsunk ki fajiságunk, ősi műveltségünk mellett. Lelkierőnket, fajszeretetünket aláásó idegen, tehát ellenséges áramlatoknak ne hódoljunk. A hamis, rosszindulatú lekicsinyítésünket ne higgyük. Nem magyar földön fogamzott hitet ne fogadjunk el! Emelt fővel,
büszke tekintettel, tele öntudattal nyugodtan kiállhatunk a világ színe elé. Olyan fenséges múlt áll mögöttünk, amilyennel egyetlen nemzet sem dicsekedhetik. Becsüljük meg önmagunkat,
mert csak így nyerhetjük el azt a tiszteletet, ami megillet minket.

 Magyar Naptár,

 1940.