Palló Imre : TUDOMÁNY ÉS KEGYELET

A Nap Fiai 1971. március-áprilisi számában a fent írt címen dr. Vágó Pál cikkét olvashattuk. Abban a nagy felkészültséggel utasította vissza annak a sváb jövevény Weidleinnek hamis állításait, aki a nemzetgyalázásig visszaélt a vendégjoggal.
A Bach korszakot lezáró kiegyezés véget vetett ugyan a politikai abszolutizmusnak, de ugyanakkor megindította a szellemi önkényuralmat. Ennek egyik eredménye a családi politikát és német érdekeket szolgáló történettudományunk. Művelői a magyar kenyéren meghízott s a hatalom kegyeivel itatott „céhbeliek”. Ezeknek módszere: mindent elhinni, amit idegenek írnak és mindent elutasítani, amit magyarok írtak. Ezek mindent jobban tudtak, mint a magyar korabeli krónikák.
Ferenc József Magyarországa éppen úgy, mint a Horthy korszaka a nemzeti múlt megtagadását intézményesen tanította. Hunfalvi-Budenz és társai szellemétől és módszerétől keveset különbözik a Homan-Szekfű irányzat. Ilyen ünnepelt „csillagok” hamis szemlélete után nincs mit csodálkoznunk egy Weidlein jövevényen, aki biztosan magyar ösztöndíjjal nyert tanári oklevelet és doktori címet.
Véleményem szerint ezeknek stílus-gyakorlatára nem kell sok figyelmet fordítani. Tegyük a többi nyugati ajándékhoz. A kutya ugat, a karaván halad. Az ilyenektől nem várhatunk sem tudományt, sem kegyeletet, mert ezeket a buta gőg és a faji elvakultság vezeti.
Dr. Vágó Pál a magyaroknak írta cikkét, hogy lássanak, hogy ismerjék a helyes történelemszemléletet. Ha pedig ez így van, akkor én is szót kérek, mert kétféleként semmi sem lehet igaz!
Dr. Vágó hivatkozik Padányi: Géza fejedelem két házassága, című birtokában lévő tanulmányra. Nincsen birtokomban ilyen tanulmány, de itt fekszik előttem a VIRRASZTÓ (Az elszakított magyar területek hangja – Szerkesztő: v. Erdélyi István) I. évf. 3. száma, amely közli dr. Padányi Viktor: Géza fejedelem második házassága – című, addig meg nem jelent tanulmányát. Ebben éles logikával bizonyítja, hogy:
Géza első felesége volt a lengyel BELEKEGINI
A második pedig az erdélyi SAROLDU.
Hogy tisztán lássunk, nagy vonásokban ismertetem a tanulmányt. Géza semmi esetre sem születhetett 927 előtt és 948 után. Legvalószínűbben 939-940-ben. Korábbi nem lehetett, mert 966-ban még leánya születik és feltétlenül a hatvanas ével elején nősült. Kétségtelenül megállapítható, első gyermeke, Judit, vitéz Boleszláv krakkói herceg felesége lett 948-ban. Egy másik leánya szintén lengyelhez ment nőül. Ezeknek 969 előtt kellett születniük, mert abban az évben született VAJK. Lehet, hogy több is született, de meghaltak. Bizonyos, hogy két leány és Vajk-István a hatvanas években születtek, amikor Géza a 20-30-as életkorban lehetett.
Rendkívül feltűnő, hogy Géza másik két leánya az évszázad kilencvenes éveiben születtek. Az egyik Orseoló Péter velencei doge felesége lesz s mint ilyen, anyja Péternek, aki István utóda lesz. A 996-ban született utolsó leány Aba Sámuel felesége lesz.
Azt írja Padányi, szinte csodálatos, hogy egy házasságban a gyerekek születése ilyen távoli évtizedre esik. Sem a hetvenes, sem a nyolcvanas években nem született a fejedelmi párnak gyermeke. Nem valószínű, hogy mind meghaltak. Bizonyos, hogy két évtized után újra megindulnak a születések. Géza akkor már az 50-57 közt lehetett. Mivel a nők 50-en fölül nem szülnek, még kevésbé többször, így hát Géza fejedelemnek kétszer kellett nősülnie!
Egy 12. századbeli lengyel kútfő azt állítja, hogy Gézának lengyel felesége volt, akit „BELEKEGINI”-nek hívtak. Mint különös összefüggést itt kell elmondanom, hogy e sorok íróját évekkel ezelőtt megtámadta egy volt lengyel tiszt és varsói ügyvéd, hogy miért vagyunk annyira oda Szent Istvánért, mikor annak anyja lengyel nő volt! Hiába érveltem, ahogy tanultuk és tanítottuk. Kétségbe vonták történetírásunk hitelét és mint látjuk, igazuk is volt.
Történettudományunk a lengyel kútfő állítását képtelenségnek tartotta. Szerint a feleség Sarolta volt. A születési dátumokra senki sem ügyelt. A Belekegini névre Homan azt találta ki, hogy a szláv alattvalók hívták így Saroltát.
Egy további meglepő körülmény az, hogy István nem szerette az „anyját”, sőt, talán ki is végeztette. (Erre a „talán”-ra építve nevezik egyesek Istvánt még ma is különös előszeretettel „véreskezű anyagyilkosnak”.)
Hasonlóan feltűnő, szinte groteszk körülmény, írja Padányi, hogy a „somogyi Nagyúr”, Koppány horka, Szár Szerénd fia és Vérbulcsú unokája, Géza halála után feleségül akarja vetni Saroldut, akinek, ha Géza első felesége, erősen közel kellett lennie a hatvanhoz. Koppány pedig nőtlen volt, vagy özvegy s 33-34 éves lehetett. Mint az ország horkája s az uralkodó család szeniora, nem volt szüksége olyan politikai házasságot kötni, ahol az asszony a hatvanhoz közeledett.
Koppány jogot formál szeniorátusa alapján a fejedelmi székre. De ha az özvegyre is jogot formál, akkor fiatal s bizonyára nagyon vonzó.
Ezek után Padányi megállapítja: Az özvegy valóban fiatal. István anyja Belekegini, a lengyel hercegnő volt. Saroldu Istvánnak nem anyja. Saroldu alig egy-két évvel idősebb, mint mostohafia, maga. És rendkívüli, feltűnő szépség. Ő az egyetlen asszony, akiről az árpádkori kútfők részletes leírást adnak . . . akit a férfiak hódolattal vesznek körül. A hódolók sorában ott van Koppány horka is.
Ha a gyermekáldás húszévi szüneteléséből joggal lehet következtetni a második házasság időpontjára, akkor Géza, a magyarok fejedelme, 990 körül, 49-50 éves korában nősül meg másodszor, amikor fia Vajk-István már 21 éves. Géza, a férj, akármilyen daliásnak is képzeljük el, már több, mint kétszer olyan idős, mint fiatal felesége, aki hat éves házasságuk alatt két újabb leánnyal ajándékozza meg, akinek nem szlávok nejei lettek!
Az új asszony bevonulásával – írja tovább Padányi – a fejedelmi szállás újra életkedvvel, fiatalos életerővel telik meg s a nagy vendégjárásban egyre gyakrabban látogat el somogyi szállásáról Csepelre Koppány, a fiatal horka, aki Géza házasságkötésekor 25-26 éves lehet és Géza után az ország első embere és az Árpádhát szeniora.
Bizonyosra vehető. hogy a daliás rokon jó hatással volt a fiatal asszonyra, aki sokkal inkább illett hozzá, mint ura.
Ezeket a látogatásokat egyre sötétebb arccal figyeli a magába vonuló, anya nélkül felnőtt, húszas éveinek elejét taposó, mostohafiú István, akinek nagyra hivatott terveit daliás rokona, a család leendő szeniora puszta létezésével megsemmisítéssel fenyegeti. De a nagyatyja akasztott hullájára emlékező pogány Koppány az udvarban lebzselő idegen papoknak is útjában állt.
A többi már a drámairodalom területére tartozik. Koppány jogos és törvényes követelése is, szerencsétlen felnégyelt teste is, Saroldu hullája is, Koppány népének, a dunántúli székelyeknek német sereggel Erdélybe űzése is.
„Akárhogy eltorzítja a történeteket egyházi nyomás alatt álló történetírásunk, Koppány az ősi magyar öröklési jog szerint tisztán és megtámadhatatlanul igaza volt.”
„Koppány középkori történelmünknek egyik tragikus hőse, akit a nyugati kereszténység gázolt le és bukása a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt.”
Dr. Padányi a gondolkodó történetíró s nem fizetett céhbeli. Okfejtése logikus, előadása világos és szabatos. Adelhaidnak volt ideje és alkalma, mint első feleségnek és a német érdekeket képviselni. Sőt, a kirobbanó temperamentumú Saroldu is jobban beleillett környezetébe az öreg férj mellett a gyeplőt tartani.
Egy másik helyen azt írja dr. Vágó: . . Géza első három (bezárólag Fajsz – István 969) stb. Fajsz semmi esetre sem volt Géza fia. Ha hinni lehet Homannak,Fajsz Jutas fia volt. Bíborban született Konstantin császár és történész (905-959) két akkori Magyarországról ír Pannóniában és oly fejedelemről, akit emlékeink nem említenek, Fajszról. Rudnay Egyed szerint Fajsz csak a sziklamezei székelyek, külföldi krónikákban „fekete magyarok” fejedelme lehetett. A fehérek honfoglalásakor ott uralkodott Moytech utóda volt. Történetírásunkban elhallgatott Fekete Magyarország utolsó fejedelme BOGOMÉR volt. IV. Béla emelte ki onnan ravasz csellel s tette meg az Erdélybe telepített székelyek ispánjává. Egyik adománylevelében „dux et comes Siculorum de Vagh” címekkel illeti. Attól kezdve a fejedelmi jogokat a magyar királyok gyakorolták, míg aztán Nagy Lajos végleg megszüntette különállását. IV. Bélának ismeretes egy kiáltványa a végvölgyi székelyekhez, amelyben tudtukra adja, hogy jogara alá helyezi az egész lakosságot és az ország többi nemesének módjára, saját zászlója alatt fognak harcolni. (Rudnay: Attila tril.)
Az olyan történetírás, amely idegen érdekeken keresztül akar nemzet-érdekeket magyarázni, nem történetírás! Az ilyen személetnek tulajdonítható, hogy ősi krónikákban Atilla és vele összefüggő „hun” kérdés rendkívül zavaros.
Névtelenünk (Anonymus. a Szerk.) nemzetünk történelmi jogát a Kárpát-medencéhez Atillával igazolja, de a hunokról hallgat. Akiket kun-oknak nevez, azok a székelyek, tehát a fekete magyarok, de ezekről igen ellenségesen nyilatkozik. Az egyház így követelte. A kun szónál még gyűlöltebb volt a – „hun” szó. Bár az Árpádok tisztában voltak származásukkal s annak emlékét büszkén őrizték, de a nyilvánosság felé megtagadták. A világ száján mind vérengző „medve” élt Atilla csak nem lehetett kegyes szent emberek őse! Szent István volt az első, aki megtagadta, de a legcsúnyábban IV. Béla viselkedett. A pápához írt levelében Atillát a tatárokkal említi egy sorban, persze nem hízelgően. Kun László krónikása mert először írni hunokról és Atilláról. A hun név és dicsőség végre méltó közlést kapott. Kézai mester nem szégyellte a magyarság származását egészen Nimródig, Mezopotámiába visszavinni.
Ezt a megbízható közlést megint egy weidleini jövevény, a visszatelepített sváb Heinrich Mühl használta fel ellenünk. (Gegenwart und Zukunft, 1950. ápr.) Azt írta: „Tudnivaló, hogy a magyarok sokat emlegetett rokonságát a pompás keleti népekkel, nevezetesen a hunokkal, IV. László király jegyzője fedezte fel, aki „urának forró szíve vágyát követte” és kiírta a hunok történetét a német krónikákból s ezzel a magyarok őseivé tette őket!
Azt hiszem itt felesleges minden további beszéd, mert káromkodni nem illik.
Becsüljük többre magunkat s ne majmoljuk az idegeneket!

(ANF, 1972.1-2.)